Teenage Mutant Ninja Turtles

Hat éves lehettem, amikor apám vett egy videó lejátszót. Mint sok apa ő is elektronikus bébiszitternek használta, leültetett elé azt néztem a filmeket, amiket a műhelyben át tudott másolni. 1990-1991. körül járhattunk, tombolt a videó és a képregény korszak, jöttek be azok a filmek, amiket eddig nem láthattunk. A suliban mindenkinek volt valami kedvenc képregénye, a fiúknak Transformers, Batman, Pókember, lányoknak Én Kicsi Pónim, meg Gondos Bocsok. El is kértem mindet, hogy magamba szívhassam az esszenciát, de leginkább egy olyan képregényre vágytam, amit csak én olvasok, más nem. Aztán egyszer, amikor anyu vitt haza a suliból, megláttam az aluljáróban egy képregényt, amit sehol máshol nem láttam eddig. Persze, elkezdtem nyúzni anyut, hogy ez nekem kell és hogy vegye meg nekem (haj, ha egyszer majd engem nyúznak a büdös kölkök..). Ő mondta, hogy nem, mert biztos 300 forint (mai áron az baromi sok egy képregényért, persze ennyibe is kerülnek a mostani kiadványok, átváltva..). Addig nyúztam, míg végül megegyeztünk, a feltételek azok voltak, hogy odamegyek, megkérdem mennyibe kerül és ha normális árban van, akkor megveszi nekem. Odamentem, szépen csókolomot köszöntem és megkérdeztem. 33 forintba került. Így kaptam meg életem első Tini Ninja Teknőcök képregényét, a magyar kiadásól is a negyedik számot.

Ezután minden hónapban folyamatosan megkaptam, majd előfizettünk rá és olvastam, teljesen magával ragadott engem is az őrület. Volt játék figurám, farsangkor Donatellonak öltöztem, zabáltam a pizzát, meg akartam tanulni valamilyen harcművészetet. A gyűjtemény rögtön egy hiányossággl indult, hiszen hiányzott az első, a második, a harmadik, és az ötödik szám is, amit későn vettünk észre. Persze megpróbáltuk utánarendelni, de mint kiderült, ezeket már nem lehet kapni, mert kifogyott a raktárból. Bázzeg. Meg még valahol egy huszonvalahányadik szám is hiányzik, mert későn vettük észre, hogy lejárt az éves előfizetés.

Szóval amikor elkezdtem gyűjteni a képregényt, akkor volt, hogy apám egyik nap munka után szólt: "Gyere, hoztam egy új filmet, nézzük meg!". Elkezdtük nézni. New York, egy riporter nő mondja a hírekben, hogy egy új, szervezett bűnözési hullám söpör végig a városon, közben látjuk, amint fiatalok lopnak mindent, amit csak látnak. "Mi ez?"- kérdeztem magamban. Kérdeztem aput is, de ő csak mondta, hogy nézzem. (Kb, hülye vagy fiam, nézzed.:) A riporter nőt munka után megtámadják, de hirtelen egy tőr repül át a sötétségen, kiüti az utcai lámpát, bunyó hangjait halljuk, majd a következő kép, hogy a támadók megkötözve, a riporter meg sértetlenül ül a földön. Jönnek a zsaruk, a nő észreveszi a sai tőrt a földön, majd titokban elrakja a táskájába. Eközben felemelkedik egy csatornafedél és egy különös árny figyeli az eseményeket. Na akkor már gyanus volt valami. A csatornafedél lezárul, beindul a kurva jó főcím zene, majd bamm, megjelennek a teknősök. Hát én akkor oda meg vissza voltam. Nem tudom hányszor, de nagyon sokszor megnéztem a filmet, igazi jó recsegős, ropogós, szemcsésre.

Ez volt az egyik meghatározó film, amin felnőttem. (Valakinek ekkoriban a Rambo volt, mások meg titokban nézték a német pornót, amit az apjuk megpróbált eldugni. Még mindig jobb a TMNT.)

Az első film csak még jobban elmélyítette az őrületet bennem, rajongó lettem na. Egyszerűen imádtam. Az elmúlt napokban végre sikeresen le tudtam tölteni és felnőtt fejjel ismét megnézve (jó régen nem láttam már) azt kell, hogy mondjam: ez egy nagyon jó kis film. Merít a képregényből és a rajzfilm sorozatból (Amit szombat reggelente adtak a tévében, máig nem tudom megmondani, hogy mikor volt az, amikor rendszeresen felkeltem egy sorozatért..), hű volt a karakterekhez, a történethez, Jim Henson maszkmester figurái pedig egy pillanatig sem tűntek báboknak, hanem végig élő és lélegző teremtmények voltak.
A második részt már moziban láttuk anyuval, természetesen azért is oda meg vissza voltam, sajnos azt nem sikerült videón megszerezni, így megmaradt egy tipikusan olyan filmnek, amit mindig csak a tévében tudtam elkapni, már ha adták. Felnőtt fejjel nézve azt mondanám, hogy egyszer nézhető darab. Az esszenciából sok dolog megmaradt, de a hangulat már nagyon a gyerekfilmek felé tendál.
A harmadik részt be sem mutatták nálunk, pedig nagyon vártam. Akkoriban nem értettem miért. Amikor már megszűnt itthon a képregény (kb '94 felé), nagyjából utána néhány hónappal anyu felvette nekem egy német adóról. Igaz, semmit sem értettem belőle, de láttam és éreztem, hogy ez sajnos már nem az, amit én annyira szerettem akkoriban. Az alapötlet nem volt rossz és még a megvalósítás is jónak mondható, de a hangulat valahogy hiányzott az egészből.
A 2007-es filmet is láttam. Ez már teljesen számítógépes grafikával készült és minőségét tekintve nagyszerűen adja vissza a figurákat. Sajnos a történet több sebből is vérzik. A karakterek megmaradtak annak, akik voltak, ezzel semmi baj nincsen. Ellenben Casey Jones és April a lehető legostobább módon reinkarnálódott (kettő 30 körüli férfiból és nőből csináltak 20 éves fiatalokat, pfff). A történet ott veszi fel a fonalat, ahol a második rész véget ért, tehát mondhatnánk egy alternatív harmadik résznek ezt is, de sajnos ez sem adja azt, amit elvárnánk egy harmadik résztől. A sztori túl fantasy-s, túl nagyszabású akar lenni, de 80 percben nem lehet ekkorát szakítani. Az egyedüli dolog, ami igazán értékelendő a filmben az Leonardo és Rafaello végső konfliktusa.


A legszebb az egészben az volt, hogy mindenki megtalálta a maga kedvencét a négy fiatal nindzsa teknős között.
Ott volt Leonardo, a legidősebb fivér, a soha meg nem választott vezére a csapatnak. Számára a legfontosabb a családja és Splinter tanításai voltak. Színe a kék volt, fegyverei pedig a katanákkal sokszor összetéveszett nem tudom mik, mert elfelejtettem. De mindenhol katanaként emlegetik, így az is marad.
Aztán Rafaello, az örök lázadó, aki mindig megkérdőjelezi Leonardo döntéseit. Ő az, aki először üt, aztán kérdez, a forrófejű lázadó, a nyughatatlan lelkű, aki állandó haragban van a világgal. Színe a vörös és sai tőröket forgat harc közben.
Donatello az agy, aki inkább az eszét használja, mintsem, hogy harcba bocsátkozzon. Mickey örök haverja és kajapartnere. Színe a lila, fegyverei pedig a bo bot.
És végül Michelangelo vagy Mickey, a legfiatalabb és legbohóbb teknős mindközül, aki imád enni, gördeszkázni és játszani és állandóan löki a marhaságokat. Színe a narancssárga, fegyverei pedig a nuncsaku.

És most itt vagyok, nosztalgiázva a gyerekkor igazi szépségein. Amikor egy kisfiú hősöket talál magának, akikről példát vesz és utánozza őket (Azóta is imádom a pizzát, meg miattuk kezdtem el karatézni, persze nem sokáig húztam az igát..), annál szebb nincsen. Egy paródiának induló egyszeri kiadású füzet egy akkora lavinát indított el a pop kultúrában, ami talán csak a legnagyobbak neveivel említhető együtt. Sajnos ma bármennyire is próbálják újraéleszteni, lásd a filmet, a játékokat, stb. valahogy a mai fiataloknak ez már túl régimódi, nevetséges.

A teknősöknek jó dumájuk volt, jól tudtak bunyózni, de soha nem öltek meg senkit, fontos volt nekik a hagyományok tisztelete, az összetartás, a testvéri szeretet és legfőképpen az apjuk iránti szeretet. A mai szuperhősök sajnos nem ilyenek, pedig jobb lenne, ha inkább a négy teknősről vennének példát a felcseperedő kölykök.