Prodigy - Invaders Must Die - "It won't go away!"

Igazság szerint már elkéstem jó msáfél évet ezzel a beszámolóval, de hát csak most jutott el hozzám az "új" Prodigy album az Invaders Must Die. Nagy fan révén leginkább magam előtt kell magyarázkodnom emiatt és mivel ezen már túl vagyok így inkább ugorgyunk.

Szóval volt egy Always Outnumbered, Never Outgunned 4. album, ami szerintem két dolgon bukott el. Mindenki a harmadik album észveszejtő sikerét akarta ismét látni, így az albumnak hihetetlenül nagy elvárásoknak kellett megfelelnie, hiszen emlékezzünk rá, hogy a 3. album, a Fat of the Land máig tartja helyét a rekordok könyvében. Nem mellesleg, ha valaki megkérdezné tőlem és még sok más embertől, hogy a kilencvenes években mi volt a legnagyobb zenei történés, akkor gondokodás nélkül a kezébe nyomnám a cd-t, megkínálva egy nyaklevessel is, ha visszakérdezne: "Ez most mi?". A Prodigy akkor volt a csúcson, az igazi MTV húzónév, a zenekar, ami ugyanúgy fel tudott lépni egy metál fesztiválon, mint egy techno klubban. A mai fiatalok már nem is ismerik őket. Nem bizony, mondjuk nem is meglepetés miért nem. A zenekar eltűnt a médiából, az egyik tag kilépett, nekiálltak a szólólemezeknek, Liam Howlett kihozott egy mixalbumot, ami távolról sem elégítette ki az étvágyunkat.

Aztán kijött a negyedik album. Ami jó volt, de nem egy Prodigy album volt, hanem egy 21. századi paródia a zeneiparról, a Prodigy görbe tükrén keresztül. Nem volt rossz album, voltak rajta olyan dolgok, amiket most is szivesen meghallgatok, de valahol erőtlen volt az egész. Túl mesterkélt, túlságosan kidolgozott, túlságosan "trendi" volt a hangzása. Egy idő után a sok filler dal lekopott és alig maradt egy kettő az mp3 lejátszóban. És azok is az inkább a kísérletibb cuccok voltak, amik aztán tényleg elég merészen elütöttek a zenekar stílusától. Mintha lenne stílusuk, de ez már más kérdés.

Lényeg a lényeg, tavaly jöttek az első infók, hogy jön, jön, nem kell éveket várni, hamarosan itt az Invaders Must Die. Az elbum jött, látott és egy picit lassan, de győzött, és ismét a Prodigy "A" koncert zenekar. Liam Howlett megcsinálta azt, amit az előző albumnál kellett volna. Vissza a gyökerekhez. Vissza a happy hardcore-rave scene-hez, a hangmintákhoz, vissza a punkhoz és a minimalista, kőegyszerű, elemi, primal érzésekhez, energiákhoz. Mert mire van szükség egy jó számhoz? Groove, basszus, és egy állati jó hook (legyen főtéma, amire tudsz flesselni, nem összetévesztendő a refrénnel!) és ennyi, nem kell több. Az Invaders Must Die megfelel minden elvárásnak és nagyjából a századszori meghallgatás után sem lesz unalmas. 11 dal, 11 energialöket.

Az albumcím adó dal megteszi a magáét. Invaders Must Die, mi vagyunk a Prodigy és meg leszel uralva mostan a zenénkkel, mert visszatértünk és még mi vagyunk a legjobbak a modern zenei iparban. Nagyjából erről szól a szám, iszonyat masszív gitárriffek, menetelős ritmus, ősrégi rave dallam.

Az Omen visszakanyarodik a punk gyökerekhez, habár egyetlen egy gitár meg nem szólal a dalban. Hiányos groove, megragadó ének (ének!), jó kis röfögős túrás a basszusokkal a szám végén. Mondom én, hogy punk, csak hallgasd meg!

A Thunder egy az egyben az Out of Space analógiára épít. Végy egy megragadó reggae refrént, csapj alá egy kis szinti riffet, majd kezdj el csapkodni a baszussal és a ritmussal. Az egyetlen dal, amit néha átugrok, ennek oka, hogy ezt a számot először egy buliban hallottam és olyat szólt, hogy nagyjából mindenki maga alá, de majdnem. Szóval túl szép és fájó nekem ez az élmény, hogy minden nap felidézzem.

A Colours baromi jól kezdődik, In medias res, bele a közepébe, női énekkel megtámogatott kis punk-breakbeat szösszenet. Csapkodó, játékos és hmmm... aranyos? Vagy valami ilyesmi, de mindenképpen jó érzés hallgatni. A lényeg, hogy nagyon adja, csak vigyázz ki ne várd a másik kezéből a sört.

Az ezután következő Take Me to the Hospital az album egyik legerősebb dala. Egyszerű breakbeat, faszányos, pszichedelikus-gitáros kiállással, de nem is ez a lényeg. A szám annyira összerakja azt, amit tudni kell a ritmusról és a fogós basszusokról, hogy oktatóanyagként kellene mellékelni minden zenésznek, "Na így kell behúzni az embert!"

A Warrior's Dance ismét egy régi slágerhez nyúl vissza, ez pediglen a No Good volna. Megvan? Helyes, helyes. Női hangminta vokál, iszonyat régi rawbeat (gyk.: egy drum and bass loop), harapós basszusok, a leállásokban meg egy az egyben azt hinné az ember, hogy a New Order írt egy új Prodigy számot. Sláger a javából, megőrül mindenki a parketten, kezek a magasba'. Jófajta kis nosztalgia.

Run With the Wolves ismét odanyúl, ahol a legjobban fáj. Industrial és punk keveredik, a refrén szuggesztív, igazi dobok pörögnek ezerrel, a riffek meg hasítanak, mint a penge. Pogó gyanus szám, picit kevés zenei fordulattal, de annál több energiával.

Az Omen Reprise egy két percnyi kis pihenő az albumon. Visszatér az Omen főtéma, ambient a javából és néhol már azt mondanám rá, hogy gyönyörű, pedig a Prodigy-re mindent lehet mondani csak ezt nem. Ezután egy életre megjegyezzük a refrént:

Now the writing's on a wall
It won't go away
It's an omen
You just run out of automation
Now!

Ami ezután következik az az egyik legötletesebb Prodigy track, amit valaha is hallottam. Egyszerre ismerős és idegen a hangzás. A Worlds on Fire egy masszív industrial pörgés, hihetetlenül jól eltalált ritmussal, énekkel, gitárokkal. Valami breakbeat-punk-industrial szentségtelen szentháromság, a lehető legjobb dolgokat átörökítve mindenből. Ja és a szám közepén hallható oldschool house key-ektől valaki a falra fog mászni, valaki meg maga elá.. de nagyon. Én először lekapartam az arcom, majd magam alá. Ismét az egyik legerősebb számot hallhattuk az albumról.

A szám utolsó előtti dala a Piranha olyasmi, mint a harmadik albumon hallható Fuel My Fire. Az ugye egy az egyben felvállalt punk zene volt, ez nem kevésbbé. De itt a rave, a drum and bass és a punk ötvöződik egy olyan istentelenül jól eltalált dalban, amit tuti pogóra készteti még a legszelídebb zenerajongókat is. Ponyvaregény soundtrack lehetne, ha a filmet éppenséggel most forgatnák. (Ha lesz valaha annak a filmnek remake-je, ennek a számnak benne kell lennie!)

A legvégső dal pedig egy aranyos kis levezetés, inkább mondanám amolyan end credits-nek. Vágod, amikor a filmnek vége és megszólal egy tökre nem a filmhez illő zene, de akkor és ott pont arra jó, hogy nyugodt lélekkel, de távozz a moziból. Egy az egyben mintha Normak Cook (gyk: Fatboy Slim) egyik stílusgyakorlatát hallanánk. Aranyos, vicces, akár még MR2 Petőfi sláger is lehetett volna a Stand Up-ból. De nem lett az.

Az album ennyi, kilenc végtelenül erős, letisztult, energikus elektronikus punk (cyberpunk?) alapvetés, amik közül nem egyből lehetne olyan slágert csinálni, mint a Fat of the Land idején. Kapunk még egy ambient újraértelmezést illetve egy bigbeat ökörködést a végére. Jók ezek, a maradék kilenc úgy is annyira erős, hogy nem is érezzük, hogy több kellene belőlük.

Mint rajongó és műélvező azt mondom, a Prodigy visszatért, a világ és önmagam számára is. Ez az album nem is sikerülhetett volna jobban!