Paprika

Még az általános iskolában történt, negyedikes (vagy ötödikes, hatodikos?) lehettem és már nem is emlékszem miért, de az egyik órán elmentünk a Vásárcsarnokba. Egész osztállyal, ahogy voltunk. A franc se tudja mit kerestünk ott. Nagyon sok dologra nem emlékszem az esetből, semmiféle miértre vagy hogyanra, de egy dologra tisztán emlékszem. Éppen az egyik külső sorban mentünk, mikor megálltunk a tömegben és egy munkás fickó kiborított nekünk egy hatalmas zsák paprikát. Miért? Nem tudom. Elég belegondolni, hogy ez a részéről mennyire hülye döntés volt. A lényeg, hogy az összes osztálytársam rávetette magát a paprikára, magáról teljesen elfeledkezve, mint a keselyűk a tetemre, küzdöttek, hogy nekik több paprikájuk legyen. Nem számít, hogy nem is szeretik, nem számít, hogy mocskos, csak az, hogy neki legyen, mert kell neki. Tisztán emlékszem, hogy én csak álltam és nem mertem mozdulni. Féltem, nem tudtam miért történik ez és szégyelltem magamat a társaim viselkedése miatt.
Nem kellett egy perc és eltűnt az összes paprika. Az emberek csak néztek, én meg néztem a tanárnőre, hogy mi a fasz van, de nem tudtam semmit sem leolvasni az arcáról. Összeszedte az osztályt, majd indultunk tovább. A többiek nagyon örültek és boldogok voltak, amiért volt paprikájuk, néhányan neki is láttak elfogyasztani, mert hát finom, meg egészséges.
A sor végére kerültem és akkor láttam meg, hogy az egyik pult alatt kettő elgurult paprika hever, amit senki sem vett fel, lehet, hogy észrevették, lehet, hogy nem, de ott maradt kettő. Felvettem őket, zsebre vágtam, majd a suli végeztével hazavittem őket. Anyu kérdezte, hogy honnan vannak, én meg csak azt mondtam, hogy a suliból. Megmosta őket, majd csinált nekem vajas kenyeret paprikával.
Máig nem tudom miért és hogyan történt az eset, máig nem tudom biztosan miért féltem, de azt már pontosan tudom miért szégyelltem magam.