The Fountain

Nagyon nehezen szántam rá magamat, hogy írjak erről a filmről, mert nem vagyok könnyű helyzetben. Mert ugye, amit imádunk, ami iránt elfogultak vagyunk, azt nehezen lehet objektívan bemutatni másoknak. Azért én megpróbálom.

Darren Aronofsky a fiatal rendező generáció egyik leginkább hype-olt tagja. Egyesek már a legnagyobbakkal együtt emlegetik, pedig még csak hat filmen van túl, abból is csak három ismert a szélesebb rétegek számára. Sikerei a fekete fehér parafilmmel, a Pi-vel kezdődtek. Sokan ekkor egyből párhuzamot vontak David Lynchel és a Radírfejjel. Misztikus látomása sokakat megidézett, a film méltán lett világszerte underground kult film, ha értitek az ellentmondást. Következő alkotásával még nagyobbat kaszált, a Rekviem egy álomért kétségtelenül zseniális darab lett, de nekem ettől függetlenül még mindig csak üres frázisokkal teli film, amiből hiányzik az igazi magvas mondanivaló. Aztán hat év szünet és számtalan küzdelem után, a beígért büdzsé felével, a forgatás leállításával majd újraindításával, az eredeti színészek (Brad Pitt és Cate Blanchet) kilépésével végre megszülethetett az igazi remekmű, ami bár szinte mindenhonnan ki lett tagadva, tagadhatatlanul a legjobb filmek közé tartozik, amit valaha is alkottak.


The Fountain. A kút, a forrás. Három idősík, három történet, három pár párhuzamos története kétezer évet felölelően, küzdelem a megváltoztathatatlan ellen, a halál ellen. A film erről szól, a küzdelemről, a szerelemről, az életről, a halálról, a reményről, a hitről. Nehéz és nem egyszerű a történet, vannak benne bőven fordulatok, az idősíkok állandó váltakozása erős figyelmet követel meg a nézőtől és nem is biztos, hogy elsőre megértjük az egészet, a miérteket, a hogyanokat. Bár ez is egy tipikus Aronofsky film, amikre szinte kivétel nélkül mind azt mondják: "Nem érteni, érezni kell." És ha átérzed a történetet, ha megérintenek téged is az érzelmek, akkor érteni fogod miről is szól.


Mint, ahogy azt már említettem, az eredetileg tervezett páros (Brad Pitt és Cate Blanchet) kilépett a forgatás elkezdése előtt, de sikerült leszerződtetni a zseniális Hugh Jackmant és az elbővülő Rachel Weiszt. Azt tudtam, hogy remek színészek mindketten, de erre a lehengerlő alakításra nem voltam felkészülve egyiküktől sem. Hugh Jackman igazi férfi, a szó legtisztább értelmében. Küzd a hitéért, a szerelméért, áldozatokat hoz, gyarló módon többször is hibázik. Ugyanolyan hiteles konkvisztádorként, mint tudósként vagy űrutazóként. A három karakter bár jelentősen eltér egymástól, tetteik oka azonos, megmenteni szerelmüket a haláltól. Rachel Weisz alakítja Izabella királynőt, illetve Izit, akire ugyanúgy igaz, amit Hugh Jackmanről mondtam, csak női vonatkozásban. Ő a nő, jobban mondva, a Nő. A maga visszafogott erejével, végtelen szeretetével és szerelmével. Erőt, hitet, szerelmet, szeretetet ad a férfinak és ebből nyeri ő is az erejét. Ő az, aki érzi, mikor hagyja el az élet, de nem fél, mert már tudja azt, amit a férfi nem. A halál nem vég, hanem egy új kezdet.

Többet közt ez is a film mondanivalója, de ennél sokkal komplexebb a történet, számtalan olvasata van az eseményeknek, több szinten értelmezhető minden szál, és maga az egész komplett alkotás.

A film technikaileg tökéletes. A világítás, a fények minden idősíkban mások, a díszletek nagyszerűek, a látvány pedig lehengerlő. Aronofsky a lehető legkevesebb számítógépes effektet szerette volna használni a filmjében, így az űrben játszódó történetszál háttere nem cgi, hanem különleges mikró kamerákkal lefilmezett kémiai folyamatok látványa! Hihetetlen dimenziókat tár elénk a látvány, a maketteket, a kémiai folyamatok, a kevéske számítógépes grafika, a fények olyan szinten lehengerlik a nézőt, hogy legtöbbször ez is az oka, amiért hatásvadászattal vádolják meg Aronofsky-t. (Véleményem szerint az előző filmjénél, a Rekviem egy álomért-nál, ez igaz is volt, itt nem.) Ha a látvány tökéletes, akkor a zenére nincs szó.


Clint Mansell zenéje érzelmes, megható, félelmetes, törékeny, lehengerlő, szomorú, reményt adó. Klasszikus hangszerek keverednek elektronikus hangzásokkal. A zene ugyanúgy időtlen, mint a látvány, tökéletes aláfestése a történetnek és az érzelmeknek.

Nem tagadom, az előző filmjei bár nem voltak rosszak, de ez a történet nálam mindent vitt. Nem vagyok egy könnyen meghatódó tipus, utoljára talán a szallagavatómon "sírtam", de akkor is csak egy kicsit lett homályos a szemem. Persze érzékeny ember lévén sok minden megérint, egy jó film, zene, könyv gyakran tud kiváltani belőlem erős érzelmeket. Ennél a filmnél azonban zokogtam. A film felénél már bőgtem, bevallom férfiasan. Mert ez csodálatos alkotás, amit bár úgy, ahogy van szinte minden fesztiválról kitagadtak (Pedig 2006 magasan legjobb filmje.), nálunk meg sem jelent, csak dvd-n. Köszönhető mindezt a filmvilág irigységének és Aronofsky néhány nyilvános keresetlen szavának. Ettől függetlenül ez a film él és most már örök marad, bárhogy is nézzük.

Nem tudok mást mondani, csak hogy nézd meg ezt a filmet, lehetőleg egyedül, sörözés, haverok, kizárva. Azt nem mondom, hogy nem fogsz benne csalódni, mert nem egyszerű a történet, nem lehet csak úgy megnézni, hogy leülök a tévé elé és akkor uccu neki. Aki nem érzi a szeretetet, szerelmet, a hitet, aki egyszer sem érezte magát egy apró pontnak a végtelenben, aki egyszer sem érezte Istent a szívében, az valószínűleg nem is fogja szeretni a filmet.

LINK:

The Fountain hivatalos oldal

The Fountain @ imdb.com