Az elmúlt időkben sokat gondolkodtam azon, hogy az ember számára mi a legfájóbb dolog, ami létezhet. Egy ma lezajlott rövid beszélgetés során ismét letisztázódott bennem a gondolat. Egy anyagi világban élünk, anyagi javakat keresünk boldogulásunk elősegítéséhez. Hiszen lelkünk van, emberi lélek, egy "égi" adomány, ami sokkalta több, mint ideghálózatok szövevénye, hormonok kémiai reakciója.
Meg kell keresnünk a pénzt, amin megvehetjük a lehetőséget, hogy tiszta ivóvizünk legyen, fűtött zárt terünk és egy minden nap étel, amit megehetünk. Ha ezek a dolgok buknak, akkor bukik minden más is? Azt hiszem nem, még a leggazdagabbak is szenvednek a fájdalomtól, mert valami hiányzik az életükből és a legszegényebbek is lehetnek boldogak valahol, mert van mi kitöltse az űrt az életükben. Az ember annyi mindenhez ragaszkodik az életében, észre sem veszi mennyi felesleges aprósághoz. Kacatokhoz, ruhákhoz, mobil telefonhoz, autóhoz, dvd filmekhez, hangszerhez, számítógéphez, cigarettához, italhoz. És sok máshoz, mint bulihoz, tévéhez, rajongáshoz, szexhez, karrierhez, elismeréshez, illúziókhoz és még ezernyi dologhoz. Nem mondom, ezek a dolgok örömet okoznak, sőt néha igazán szükségesek ahhoz, hogy embernek, teljesnek, elégedettnek érezzük magunkat. De tényleg a sok múló dolog volna az igazán fontos, hogy az életünket teljesség tegyük?
Ott vannak a barátok, a család, a szerelem, a legalapvetőbb emberi kapcsolatok. Ezek tesznek minket boldoggá? Igen, de mi van, ha valakinek nem adatik meg ezek közül egy sem? Szerintem akkor sem érezheti magát teljességgel boldogtalannak.
Na de akkor mi a francról beszélek?
Az emberi szóról. A jó szóról, ami felénk irányul, ami megkérdezi mi van velünk, ami érdeklődik, hogy telik a napunk, ami azt mondja, hogy jó téged ismét látni.
Ha nincs emberi szó egyedül vagyunk. Lehet "anyánk", ha nem érdeklődik irántunk. Lehetnek "barátaink", ha nem hívnak fel, hogy mi a helyzet. Lehet "szerelmünk", ha nem szól hozzánk, hogy miért vagyunk bánatosak.
A jó szó jöhet bárkitől, a legjobb, ha azoktól jön, akiket szeretünk és viszont szeretnek, de ha ez nem adatik meg, akkor is kaphatunk jó szót akárkitől. És ha kapunk akkor ne legyünk restek viszonozni, mert magányos világban élünk. Naponta több ezer embert is láthatunk a városokban, a buszokon, az autókban, az irodákban, az éttermekben, de a legtöbben mindenki a saját kis szigetén éli hajótörött életét magányosan. Egymástól egy karnyújtásnyi távolságra. És csak azt várja, hogy szóljon valaki hozzá.
Valahol mindenki erre vágyik, még talán a legkifordultabb személyiségek, a legalávalóbbak is, akiket már alig lehet embernek nevezni.
Ne félj jót adni és kapni, mert csak így lehetsz boldog. Szóljon belőlem a próféta..
